Saját fotó
Anita Viktória Szabó
Mert velem mindig történik valami...
Az édesapám ma 67. éves. Isten éltesse sokáig.
67. vagy inkább 4.? 
2011.10.19-től mondhatjuk újra született. Az előző bejegyzésekben már írtam róla, nem fárasztok vele senkit újra. 
Sokszor ha valaki megtudja Én ápolom, mindig ugyanazt a mondatot hallom: bárcsak Én is ápolhatnám a szüleimet, sajnos Én már elvesztettem őket. 
De kérdezem Én ápolná??? 
Aki a környezetemben van, tudja, mindez mivel jár. Az Ő szájukból rendszeresen ugyanaz a mondat hangzik el: hát Én ezt nem bírnám, biztos, hogy nem csinálnám! 
Na most akkor igen, vagy nem??? 

Te aki ezt olvasod ápolnád Őket, vagy nem???

A Facebookon sokszor vannak posztok, videók amik nagyon meghatóak. Jókat mosolygok az alá írt kommenteken. Emberek egymást becsmérelve vitatkoznak azon, amit valójában soha nem csináltak, soha nem éltek meg. Milyen érdekes, hogy olyan ember mint Én aki ezt nap mint nap csinálja, soha nem kommentál oda. Hogy miért? Mert ez a való világ: 
5.00- kor csörög az óra. Kelek, kávét-teát főzök, bepakolom a mosó- és mosogató gépet. A családom mélyen alszik, csendben elmolyolok. 
Keltem az apukámat, szegény, sokszor azt sem tudja milyen bolygón van. Lavor, lepedő, póló, kezdődik a fürdés. Teljesen mozgásképtelen. Felültetem, megmosakszunk felülről, spray a hónaljba hogy illatos legyen, derékig lepedő csere, majd lefektetem, folytatjuk alul. Wc papír, fenék törlés, mosakodás, pelenka csere, majd lepedő lehúz, kész. Közben tetőtől talpig speciális krémmel átkenem, muszáj elkerülnünk a felfekvést. Majd jön a borotválkozás. After shave, na mert ugye attól, hogy fekszik, még tisztaság, frissesség kell a léleknek. Párna, takaró, ablak kinyit, kell a friss levegő, mert ugye szag az ilyenkorra van rendesen. Mániám, attól, hogy fekvőbeteg van a lakásba, ne éljünk már pisi vagy kaka szagba. 
Keltem a családot, ablak kinyit mindenhol. Míg mindenki magához tér, -és közli anya muszáj kinyitni az ablakot, olyan hideg van- elkészítem a reggelit, tízórait. 
Újra apukám következik. Ablak bezár, takaró levesz, felültetem, kisasztalon a reggelit elé teszem. (Mikor haza hoztam mozdulni sem tudott, az évek alatt sokmindent megtanítottam vele.)
Míg elkészülök, addig egyedül lassan nyugodtan megreggelizik, megisza a teát. Hallom mikor hajtja le a kisasztal lapját, bemegyek lefektetem, betakarom, asztal elrak, tányér pohár megy a mosogatóba, tv bekapcsol, távirányító a kézbe ad, puszi, elmentünk. 7.00
Délbe van egy kis segítségünk, egy tündér (Tünde) aki feljön tisztába teszi, megebédelteti. Mosó-mosogatógépet kipakolja, besegít a háztartásba, összepakol, porszívó-felmosás rohan a buszhoz. 
Több mint 10 órákat dolgozom. 
Megyek bevásárlok. Rohanonok haza. 21.00-22.00
A kisebbik lányom addigra már rég itthon van, megtanult, felülteti-lefekteti-szórakoztatja a papát, közben rendszerint hívogat, anya mikor jössz papi be van kakálva. Mondom rohanok, de még nem teszem le a telefont, hallom ahogy odaszól, papi tarts ki anya nemsokára jön. 
Belépek az ajtón, megcsap a szag, kutya örül, kabát levesz, szatyrok lepakol, puszi a gyereknek mert egy tündér, puszi apának. Gumikesztyű, lavor, WC papír, sokszor lepedő csere. Kész. Papa betakar, ablak kinyit. 
Kipakolok a szatyrokból, vacsorát készítek (még ma semmit nem ettem). 
Apát felültetem, kisasztal, míg mi megvacsorázunk Ő is. Az asztalnál megbeszéljük kinek milyen napja volt, kivel mi történt. 
Mindenki nyugovóra tér. Elpakolok, előkészítem amit másnapra tudok, lefekszem. 23.00-24.00
Így megy ez hétfőtől péntekig
Jön a hétvége. Az teljesen az enyém, segítségem nincs. 
Kelek (kicsit később) és kezdődik minden elölről. Ami plussz van a pápával, hajvágás, körömvágás mert ugye azt is kell. 
A párom 2 hetente hozza a gyerekeit. Apás hétvége esetén kicsit hamarabb kelek, össze kell pakolnom, ebédet főznöm, mire a gyerekek ide érnek. 
Na és persze ne felejtsük el a nagyobbik lányomat az Én kis hősömet, aki nagyon messze tőlem, harcol a világgal, harcol egy embertpróbáló betegséggel.
Hiányzik és Én is neki. Szüksége van rám, muszáj mennem, ezt diktálja az anyai szívem. Kocsiba pattanok 2 óra oda, megszeretgetem, segítek amiben tudok, indulok. 2 óra vissza, vajon mire érek haza. Papa 5-6 órája egyedül, nyakig átázva, bepisilve-bekakálva kezdődik a gumikesztyű, lavor ....
Ez megy már több mint 4 éve. 
Őszinte leszek, néha elfáradok. Ilyenkor arra gondolok, beadom a papát egy otthonba. Mennyivel könnyebb lenne minden, az egész életem. Bár azt mondják a jóisten mindenkire annyi terhet rak, amennyit elbír, néha mégis úgy érzem, ez már nekem is sok. 
Pár hónapja, kerestem egy számomra tetsző öregek otthonát. Beadtam a papírokat, jött is az igazgatónő környezet tanulmányra. Megnézik milyenek a körülmények, mit tud a kisöreg. Tud-e egyedül enni, inni, felülni stb. Kb. fél órát töltött itt a hölgy. Kikísértem. Azt kérdezte tőlem nem gondolt még arra, hogy nyisson egy öregek otthonát? Nagyra nyílt szemmel néztem. Közölte amit itt Ő látott, az maga a csoda. Ez az ember az orvosi papírjait megcáfolva még mindig él, és nem csak él, virul. Testileg lelkileg az állapotához képest messzemenően felülmúlja magát, nincs felfekvése pedig fel sem tud kelni. Azt mondta nem tudja, hogy csinálom, de megtaníthatnám nekik. Példa értékű amit teszek. 
Közölte, sajnos egy öregek otthona erre nem képes, ha beadom számítsak rá, rohamosan leromlik majd az állapota. 
Először haragudtam, milyen otthon akkor ez? Aztán végig gondoltam, itt egy emberre 1 ember jut, ott 15-re jut 1. Nem tehetnek róla, egyébként is inkább díjjaznom kellene az őszinteségét. 
Elkeseredem, aztán meghallottam a lányom kacagását. Bementem. A pápával nevetgéltek. Nem tud mozogni, nem tud beszélni, bezárta magát a testébe. De agyilag toppon van. Mindent ért, mindent elmutogat, nagyon jól kommunikál beszéd nélkül is. Úgy kezeljük mintha mindez nem lenne, hanem egészséges lenne. 
A lányom ott tanul vele, felmondja a leckét, a papa nézi a könyvet bólogat (nem tud olvasni, az a rész is sérült az agyba) de úgy tesz, mintha mindent értene. 
Ugyanúgy beszélgetünk neki, mintha tudna válaszolni. Sokat nevetünk, sokat mókázunk, minden gondot és problémát szeretettel bróbálunk megoldani. Idegeskedésnek, türelmetlenségnek az Én házamban helye nincs. 
Szóval mikor elfáradok, elgondolkodom. Mi is valójában a problémám??? 
Valójában olyan flottul megoldok mindent. Mindenre és mindenkire van időm, senki nem érzi úgy hogy mindez bárminek a rovására menne. 
Jut idő apukámra, jut idő a kisebbik lányomra, jut idő a nagyobbik lányomhoz rohanni, jut idő dolgozni, jut idő a vendégeim lelkét ápolni, jut idő a páromra, a szórakozásra, a kikapcsolódásra, jut idő magamra, a fodrászra, a kozmetikára stb. 

Na akkor most újra megkérdezem. Te aki ezt olvasod, ápolnád a szüleidet???

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések