Ragasztó

 Nálunk a nagymamám volt a család “ragasztója”. 

Volt 3 lánya és egy fia. 9 unokája. 11 dédunokája. 1 ükunokája. Meg sok sok vő és meny. 

Fiatalon megözvegyült. 7 éves voltam mikor meghalt nagyapám. Onnantól kezdve, mindenben csak a családra számított és számíthatott. 

A gyermekéveim nagy részét nála töltöttem. Illetve töltöttük, az unokatestvéreimmel együtt. A szüleink mind egyszerű munkásemberek voltak. Varrónő, kőműves, sofőr… jött a nyári szünet, csaptak fel a vonatra irány a nagyi. Augusztus 31.-én meg irány haza, kezdődik a suli. 

A bátyám volt a legidősebb. Ő ment a haverokkal horgászni, bulizni. A Tisza parton van bőven mit csinálni. 

Én voltam ezek után a rangidős, így rám hárultak a többiek. 

Négyen - hatan - nyolcan… mikor mennyien voltunk a nagyinál. Természetesen a feladatot minden napra kiosztotta. Kapálás, locsolás, kukorica törés, paszuly csűzés, dió törés, mákgubó szedés, kukorica címerelés, disznó és tyúk etetés, ganéjozás, tojás szedés, tyúkpucolás, disznóvágás, málna - megy - alma szedés és még sorolhatnám. Mindenféle idény munka. 

Én parasztgyerek vagyok, büszkén vállalom. 

Festettünk kerítést, betonoztunk járdát, vizet húztunk a kútból, szobát hengereltünk. Szóval volt ott minden. 

Én mint rangidős minden reggel megkaptam a napi feladatot. Természetesen ehhez hozzá tartozott a takarítás, mosás, mosogatás, főzés. A háztartási munka. 

Egyszerűen és okosan oldottam meg. Minden reggel egy-egy cetlire felírtam a feladatokat. Aztán bedobtam egy befőttes üvegbe. Mindenki húzott belőle. Ha maradt 1-2 cetli, azt én mindig magamhoz vettem. Én vagyok a legnagyobb, enyém a nap oroszlán része. 

Sose volt vita, sose veszekedtünk. Mindenki nekiállt, végezte a dolgát. Mikor készen voltunk, mehettünk amerre akartunk. 

Rengeteg barátom volt a faluban. Sokat lógtunk a focipályán (oda jártam csókolózni 🤪), kilométereket bicikliztünk át Tokajba a gáton, fürdeni jártunk a csatornára, sulymot gyűjtöttünk a Morotvába, amit aztán haza vittünk, megfőztünk és jóízűen megettünk. 

Megtanultam átúszni a Tiszát, kerítést ugrani, horgászni, ladikkal evezni, kést dobni, légpuskával lőni, sörétes lőszerből sípot gyártani, kukorica szárból viskót építeni, cipőt varrni, kukoricát lopni. 😁 mert nekünk az 1000m2 kertbe csak haszonkukorica volt, azt meg ugye nem lehet megenni. Napestig tudnám sorolni. 

Szóval csodálatos gyermekkorom volt. De sose felejtettem el, hogy én vagyok mindenkinek az anyja helyett az anyja. 

Vigyáztam a kicsikre. Mindig példát mutattam. Sose kértem tőlük olyat, amit magam nem tettem meg előtte. 

Ha elestek beragasztottam, ha sirtak vigasztaltam, ha nem sikerült, türelmesen megmutattam, ha sikerült együtt örültem. 

Hát ugye voltak aztán olyan dolgok is, amiknek a nagyi annyira nem őrült, meg persze a kicsik helyett is minden balhét én vittem el. Ilyenkor mindig én kaptam. Hol a fakanál, hol a lapát, hol a seprű került épp a kezébe, aztán hajította utánam. És csak mondta meg mondta meg mondta. 

Ember nem ült annyit a kas tetején mint én. Az volt a mentsváram. Oda nem ért el a nagyi keze. 😎😁

Sose bánkódtam. Mert már akkor megtanultam, mindig azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk. Halála utolsó pillanatáig én voltam a kedvence. 🙏💝

…

A nagyi mindegyikünknek kitéve - betéve tudta a szülinapját, névnapját még 93 évesen is. Mindig azon igyekezett, hogy sok ünneplés legyen az életünkbe, szerette mikor mindannyian együtt voltunk. De erről már írtam 👉 Nagy asztal - kis asztal - hokedli

…

Jópár éve már, hogy valahogy én léptem a helyébe. Nekem kellett egy - egy szülinapot, névnapot megszervezni. Talán már elfáradt, vagy csak egyszerűen átruházta rám a “ragasztó” szerepet. 

Miért pont rám? Sokat gondolkodom. 🤔🤔🤔

Igaz, a 4 gyermeke közül, sajnos 3-at eltemetett. Már csak anyukám maradt, aki utolsó pillanatában is vele volt. 

A nagyi 2024.12.20-án örökre elaludt. Nem volt beteg, fizikailag, szellemileg teljesen épp volt, gyógyszereket nem szedett. 

Reggel felkelt, megreggelizett, majd vissza feküdt és vett egy utolsó lélegzetet. (Én is ilyen szépen szeretnék meghalni🙏)

…

Mindez a sok minden jutott eszembe erről a fotóról. Ők a két kedvenc unokaöcsém. Én még pelenkáztam, fürdettem, öltöztettem, etettem őket. Azóta már mindketten férjek és mindketten 3 gyermekes édesapák. 

Az egyikőjüknek sajnos már nem élnek a szülei. 

A másiknak már csak az édesanyja. De ő mindig is az én “gyermekem” volt. Mióta az eszemet tudom, nem bírt vele se az anyja se az apja. Mindig én voltam akinek helyre kellett tennie. Én voltam, akihez lehetett menni panaszkodni. Én voltam akinek mindenben kikérte a véleményét, én voltam aki mosta a fejét. És teszem ezt a mai napig is. 

Imádom őket. Öregszenek. Már nincs egyszerű dolgom velük. Sokszor nem értenek velem egyet. De tudják, bármit mondok bármit teszek mindig a szeretet vezérli a szívemet. 

Szabó Anita Viktória 

ANITAVILÁGA

(YouTube, Tik-Tok, Instagram, Facebook, WhatsApp)