Saját fotó
Anita Viktória Szabó
Mert velem mindig történik valami...
"GYÁSZ"


2011.11.11 11. óra új korszak kezdődött az amúgy is olyan unalmas életembe.


Begördült a mentő az udvarra, meghozta az édesapámat, aki súlyos agyi katasztrófát szenvedett. Agylágyulás, agyelhalás, agyvérzés. Beszélni, mozogni, gondolkodni sem volt képes. 3 napot jósoltak neki, én haza hoztam 5 évig becsülettel, tisztességgel nap, mint nap ápoltam.

Pár hét leforgása alatt elvettem a 18 féle gyógyszerét. A gyógyszerektől agresszív volt, néha zavarodott. Lilára markolta a csuklómat, ha valamit nem értettem. Aztán a falhoz fordulva órákig zokogott, mert felfogta mit tett. Szemmel kommunikált, de egy pillantásából tudtam mit szeretne. Egy orvosi vizsgálat alkalmával elcsíptem egy mondatot: a bácsinak már mindegy! Na ha mindegy, gondoltam minek mérgezzem a sok gyógyszerrel. A gyógyszereit az általam használt természetes készítményekre cseréltem.


Elkezdett javulni szépen lassan az állapota. Minden nap fürdettem, tetőtől talpig átmaszíroztam. 5 év alatt soha nem volt felfekvése. Tornáztattam, ha akarta, ha nem. Iszonyatosan makacs és akaratos beteg volt. Lassan megtanulta emelni a kezét, majd a lábát. Gyógytornászt fizettem. Rohamos javulásnak indult az állapota. Majd, mint aki fél a gyógyulástól megtorpant.

Nem akart már tornázni, nem akart semmit csinálni. Naphosszat feküdt az ágyba, nézte a plafont. Volt mikor enni és inni sem volt kedve. Valami megváltozott. Vagy pusztán csak megvilágosodott? Nem tudom.


Mindig azon gondolkodtam, mi járhat a fejében? Egy-egy pelenka csere után nézett rám és potyogott a könnye. Mintha csak azt mondta volna: ne haragudj kislányom, én soha nem akartam neked ennyi gondot okozni.  


Aztán volt mikor éhen és szomjan akart halni. Nem evett, nem ivott napokig. Olyankor az én könnyem potyogott, kérleltem egyél apa, mert meg fogsz halni! Bőszen bólogatott ez a cél!

Voltak szuper napjaink, mikor jókat nevettünk és jókat kacagtunk. Játszottam vele, mint a gyerekeimmel. Olyankor csillogott a szeme és hangosan nevetett.

Mikor rájött egy epilepsziás roham, és levegőt után kapkodott, szorította a kezem, mintha csak azt akarta volna: ne engedj el, segíts. Mire kiért a mentő, a roham alább hagyott. Visszatért az életbe, fáradtan, meggyötörten feküdt az ágyban. Vérnyomása, pulzusa, cukra, vérképe tökéletes. Mikor a mentősorvos mondja azt, nem vinném el a bácsit, tessék, elhinni én látom, itt sokkal jobb kezekben van, mint a kórházban lenne, egyrészről büszkeséggel töltött el, másrészről elgondolkodtam az egészségügy elkeserítő helyzetén.   

Szóval 3 év fejlődés után, vegetáció következett. Eszek hogy dobogjon a szívem, eszek, hogy éljek! Na de minek is? Ez élet?


Annyiszor elgondolkodom azon, vajon jól döntöttem mikor haza hoztam, és dacolva az orvostudománnyal életben tartottam? Vajon ha őt megkérdeztem volna, mit felel? Inkább haltam volna meg, mint így éljek? Ez élet? Na de milyen?

Beteg lett a lányom. http://anitavilaga.blogspot.hu/2016/04/a-hosok-koztunk-elnek-tavaly-tavasszal.html. Két beteg ember, akik 200km távolságban vannak egymástól, de mindkettőnek rám van szüksége, mindkettő tőlem várja az erőt a kitartást, a szeretetet a törődést. Én pedig kaptam a középső lányomtól. A kis kamasz, felnőtteket megszégyenítő kitartással állt mellém, és segített, amiben csak tudott. Mindig itt cseng a fülembe, mikor a fáradtságtól már sírtam, azt mondta: anya te kemény vagy!  


Sosem felejtem. Álltunk a középső lányommal az öregek otthona kapujában, tele lelkiismeret furdalással. Vajon jól döntöttem. Vajon jól fogja itt magát érezni? Jól érezte.


Aztán a karácsony megváltoztatott mindent. Valahogy akkor már teljesen feladta. Kezdett fogyni, látszott, hogy már nem akar élni. Hétről hétre mentem látogatni. Az én apukám egyre kisebb és kisebb lett az ágyban. Már óriás méretűnek tünt az ágy mellette. Aztán beteg lett. Már nem én ápoltam, hanem az otthon dolgozói. Nem sok sikerrel. Kórházba került. Akkor én már éreztem itt a vége.


Az utolsó heteiben látogatni sem tudtam, 7 hónapos terhesen egy májgyulladásban szenvedő beteg elég nagy veszélyforrás. Anyukám sírva mesélte, azt mondták az alkohol miatt van. Milyen alkohol? 6 éve pohár nem volt a szájánál nemhogy alkohol! Tudom, hogy tudta és megértette, miért nem látogatom.

Egyik nap, szépen elköszönt az anyukámtól a látogatás végén, és meghalt mire anya a kórház kapujához ért. Másnap mehetett volna vissza, gyógyultan az otthonba. Már nem akart.


Elment horgászni örökre, és biztosan kifogta már azóta a végtelenség nagyhalát. Mindig az volt az álma, jó nagy halat fogni. És az én lelkem nyugodt! Ha valaki én aztán mindent megtettem. Aki tudja és látta azt a 6 évünket mindenki azt mondta, erődön felül is mindent megtettél.


2018.04.23. Ma egy éve, hogy elment. Azt mondják, a gyásznak szakaszai vannak. Én szépen lassan minden szakaszán keresztül mentem. Azt is mondják, 1 év kell a gyász feldolgozásához. Igazuk van. Már nem fáj, mert tudom, hogy jó helyen van!





Megjegyzések

Népszerű bejegyzések