Saját fotó
Anita Viktória Szabó
Mert velem mindig történik valami...
„Tisza Tavi Party”

Jó pár évvel ezelőtt kezdtem bele a blogolásba. Aztán 2018 január 1-én létrehoztam az Anitavilága csoportot a Facebookon, ahol nap, mint nap vlogolok. Gondoltam, ha ennyi embert érdekel, miről írok, biztos sokan szeretnék ezt élőben is hallani.

A csoportom nap, mint nap bővül új emberekkel. Virtuális barátságok szövődnek. Aztán jött a nagy ötletem miért ne lehetne a blog és vlog mellett személyes találkozást is létrehozni. Lázasan kezdtem szervezni az Anitavilága Tisza Tavi Partyt.

Aktív életet élek így számomra a pihenésnek is aktívan kell telnie. Sokszor volt alkalmam különböző tengerparti nyaralásokon részt venni, ahonnan már 3. nap után sírva könyörögtem jöjjünk, haza én ezt a semmit tevést nem bírom. Én még voltam kisdobos és úttörő. Imádtam a nyári táborokat, olyan felejthetetlen élményeket adtak. A gyermekeimet is igyekszem ebbe a közegbe nevelni, nálunk nincs, ülök a Tablet előtt naphosszat. Nálunk sátorozás van, evezés, játék a szabadban, tollasozás, medencézés, mindenféle szabadtéri tevékenység. Ha az én gyerekeimet megkérdezi valaki hová mennél szívesen, biztos nem a tengerpartot választaná, hanem inkább egy kalandos nomád túrát.

Szóval, ha már Anitavilága, akkor gondoltam megmutatom a csapatnak, mi jelenti számomra a kikapcsolódást. Nem az fontos, hogy hol vagy, hanem hogy kivel, és egy pár hónapos baba is könnyen alkalmazkodik és tudja élvezni a természetet, mindenféle kütyük és játékok nélkül is.

Felkészítettem a csapatot, hogy elrepítem őket a természetbe, nézzük, ki mit tud ezzel kezdeni. Faház, emeletes ágy, közös kinti mosdó. Sokan máris megijedtek és visszamondták a jelentkezésüket, mondván az egy év alatti gyerekkel ott mit lehet kezdeni? De végül 7. család úgy döntött, belevág.

A Tisza Tavon az Élményfaluban a Matula Bázison foglaltam szállást. Vagyis én csak azt gondoltam, mert elkövettem azt az óriási hibát, hogy közvetítőt keresztül kezdtem el 2. hónappal ezelőtt intézni a dolgot. Indulás előtt egy héttel, kaptam meg az illetékes telefonszámát, aki még arról sem tudott, hogy érkezünk. Egy hetem volt leegyeztetni a programokat, a létszámot, a szállást, már előleg befizetésére nem is volt lehetőség, így izgalommal telve indultam útnak.

A találkozót 2018.06.18-án 16.00-ra szerveztük a bázisra. A bázis vezetője Yvonne, nagyon kedvesen fogadott minket. Gyorsan egyeztettünk, és már adta is a kulcsokat. Faház, hosszú folyosó, jobbra, balra szobák.

Meg is érkezett mindenki időben, pedig az ország illetve a világ tájairól verődtünk össze. Várpalota, Nyíregyháza, Budapest, Mogyoród, Sándorfalva, Miskolc, Harsány és Észak-Írország.

Izgalmas volt az első találkozás. Eddig csakis Facebookon keresztül láttuk egymást, mégis olyan volt élőben mintha már ezer éve ismernénk mindenkit. Gyors ismerkedés és hatalmas ölelések után, megkapta mindenki a szobáját. Bepakolás, terepszemle, és indulhat a szalonnasütés. Első estére szándékosan nem kértem vacsorát, meghitté akartam tenni, az ismerkedés pillanatait.

Uzsonna idő. Etetőszék hiányában felsorakoztattuk a babakocsikat és mindenki kapott almát, sárgarépát, zsíroskenyeret, paradicsomot, parikát, szalonnát, kolbászt.

Mikor már mindenki a tűz körül ült, megnyitottam a 4. napos tábort és ajándékba csináltattam nekik, egy Anitavilága pólót, amit mindenki azonnal magára is húzott. Aztán jött a szokásos élő bejelentkezés a csoportba, ahol elmondták ki kicsoda, és honnan érkezett. Ők is megleptek engem, kaptam egy bögrét, amire az Anitavilága indulója „ébredj hát, hisz ragyog a világ…” dalszöveg van írva és tulipánok vannak rajzolva. Mindig azt mondom, aki belép a csoportomba, az egy sötétkamrában lévő, évek óta eldugott tulipán hagyma. Bekerül a csoportba, kikerül a kamrából, ki a sötétből és meglátja a napfényt. Elültetem, minden nap törődők vele, és szépen kivirágzik. Van nekem már egy egész nagy virágos kertem.

Az élő után beszélgettünk még kicsit, majd újabb ajándékot kaptam. Egy aranyszínű angyal szobrot a következő szöveggel: „Az év angyala 2018” hát még szép, hogy sírva fakadtam. Annyira édesek, és annyira imádom őket.

Neki láttunk a szalonnasütésnek. Minta mindannyian egy család lennénk, volt, aki tüzet rakott, a másik a nyársakat intézte, a harmadik a szalonnát készítette elő, a negyedik a zöldséget aprította az ötödik a gyerekeket pesztrálta és még sorolhatnám. Senki nem kérdezett, mindenki tudta a dolgát. Mintha ezer éve egy csapat lennénk. Boldogság öntötte el a szívem. Madarat tolláról, embert barátjától. Hiszem, hogy amilyen vagyok én, olyan embereket vonzok magam köré, és ez itt most szépen be is igazolódott. Senki semmin nem problémázott, mindenki alkalmazkodott az adott helyzethez.

A törpék a homokos talajon négykézláb csúsztak-másztak, (járni még egyik sem tud), ismerkedtek a természettel, és egymással. Faágak, kavicsok, homok, mindent megnéztek, mindent megkóstoltak. Egyikünk sem volt megijedve attól, hogy a gyerekek a kosztól már felismerhetetlenek voltak. Nem volt ez egyébként sem probléma, mert itt nem volt én gyerekem, itt csak mi gyerekünk volt. Apukák, anyukák egymás gyerekeit etették, itatták, ölbe vették, tologatták, altatták.  

Jött a fürdés ideje. Kinti zuhanyzó, nincs kád, nincs lavór. Nem okozott gondot. A törpék rettenetesen élvezték a szabadtéri zuhanyzást, szappanos popsival isteni csúszkálni a kövön. Aztán sorban készültek a tápszerek és mindenki ment aludni. Nyugdíjas nagymamánk vállalta, hogy bent marad a kicsikkel, mi pedig nyugodtan tudunk a tűz mellett beszélgetni. Az éppen aktuálisan felébredő és üvöltő gyereket felkapta és már hozta is ki, hogy a többiek fel ne ébredjenek. Az egyik apuka pont előtte tette fel a kérdést, van-e köztünk olyan, aki horkol, mert ő akkor bizony nem fog tudni aludni. Mondtam neki, ha itt egy gyerek elkezd éjjel üvölteni, akkor felkelti a másik hatot, lesz olyan üvöltés, hogy a horkolás tuti nem fogja zavarni.   

Éjfélig beszélgettünk, székfoglalóst játszottunk, nagyokat kacagtunk, mint akik nem most először találkoznak. Az egyik apuka elmesélte, ő bizony duzzogva jött, mert semmi kedve nem volt idegenek társaságához, hozzám meg pláne nem, mert a felesége az ideje nagy részét azzal tölti, hogy az én élőimet nézi. Mondtam neki, én nem aggódom, azért utál, mert nem ismer, de ha megismer, megváltozik a véleménye. Hozzá teszem, már első este után nem nézett rám utálattal, sőt jókat dumáltunk, jókat nevettünk.

Másnap reggel, már 6.00-kor a törpék a homokos udvaron játszottak. Valahogy mindannyian úgy gondolták, itt bizony kár tovább aludni, van annyi látni való, ideje korán kelni.

Reggeli után kocsiba ültünk és elmentünk a Tisza Tavi Ökocentrumba. A csapat tagjai még soha nem jártak itt, kivétel engem. Babakocsival neki indultunk, az első majd a második szintnek. A többiek egyfolytában azt kérdezték, mikor megyünk már fel a tetejébe? Mondtam nekik türelem, megyünk szépen sorba. Nem értettem miért akarnak annyira felmenni, de mikor már fent voltunk rájöttem. Nézelődtünk, fotózkodtunk,, mire mondják nekem Anita gyere, gyorsan mutatunk valamit. Mondtam nekik, én már jártam itt, olyat nem tudtok mutatni, amit én még nem láttam. De tudtak. Hirtelen ott állt előttem egy idegen ember, akit máris megismertem pedig soha nem láttam, az egyik csoporttag. Annyira megörültem nekik, hogy kicsordult még a könnyem is. Ők is szerettek volna velünk jönni, de a férjet nem lehetett rávenni, ezért nem jöttek. De ő pedig annyira szeretett volna velünk találkozni, hogy rávette a férjét legalább ide jöjjenek el. Persze erről mindenki tudott, csak én nem, ezt is meglepetésnek szánták a többiek. Boldog voltam. A kislányuk, ahogy meghallotta a hangomat (amit minden nap hall az élőben) azonnal jött hozzám, bújt vegyem az ölembe. Apuka értetlenül állt. Azt mondta nagyon félénk kislány, apán és anyán kívül, senki nem létezik. Közölte, hihetetlen vagyok, hogy a lányát 2 perc alatt levettem a lábáról. Na, mondjuk apukának sem kellett 2 perc és máris úgy elvegyült a csapatban és a beszélgetésben, mintha mindenkit ezer éve ismerne. Na, itt bánták még csak igazán, hogy nem tartottak velünk. Vigasztalás képpen megívtam őket tartsanak velünk a nap további részében, ha már ennyit utaztak.

Az Ökocentrum gyönyörű, a víz alatti akvárium lenyűgözte a kicsit és a nagyot egyaránt. Aztán a kinti részen a kormoránok, a szarvasok, az őzek, a hattyúk, a pelikánok és a vízi vidámpark. Egy egész napot el lehetne tölteni, de indulni kell, mert az étteremben már várnak minket.
Persze ott megint kaptam ajándékot a csapattól. Egy hatalmas képet, amin mindenki leírta mit köszönhet nekem és az Anitavilága csoportnak. Megint jól megsirattak.  

Ebéd után irány a kikötő, motorcsónakos vízi túra. A kicsik és az úszni nem tudók, kaptak mentőmellényt. Mikor szerveztem a partyt ez a rész volt mindenkinek a mumus, vajon a törpék, hogy fogják viselni. Megsúgom, beindult a motor és 75 perc alvás következett. Csendbe és nyugalomba hallgattuk a túravezető érdekes, izgalmas történeteit. Gyönyörködtünk a tájban, a tó élővilágában. Rengeteg fotót és videót készítettünk.

Természetesen bármerre jártunk, az egyen póló és a sok pici baba mindenkinek felkeltette az érdeklődését, kik vagyunk, honnan jöttünk. Nem győztük mesélni, hogy most először találkoztunk. Nem ismerjük egymást, csak van egy csoport az Anitavilága, aminek mindenki tagja, így vagyunk itt most mindannyian.

Aztán irány vissza a Bázisra és napozás, pancsolás következett. A homokos partot és a gyerekek részére kialakított kis pancsolót a törpék nagyon élvezték. Sikongatás, pancsolás, móka, kacagás.
Este vacsora, fürdés, lefekvés, felnőttek kint, székfoglaló stb. A második napunk is szenzációsan jól sikerült.

Aztán jött a derült égből villámcsapás. Mikor mentem szólni, a bázis vezetőnek, hogy akkor reggel 9.00-kor indulnánk, és meg akartam kérdezni, hol lesznek a biciklik és a bicikli ülések, akkor derült ki, erről ők bizony nem tudnak, de ilyen késő este nem is tudnak még intézkedni se az ügyben. Megbeszéltük, hogy másnap megpróbálnak bicikliket szerezni.
Agyaltam most mi tévő legyek, holnap a Tisza Tavat terveztem körbe biciklizni, na de ebből így mi lesz? Vagy mi lesz helyette? Aztán gyorsan elhessegettem a gondolatot, mert Yvonne már első pillanatban elnyerte a szimpátiámat, és látszik rajta, hasonló gondolkodású, olyan nincs, hogy valamit ne oldjon meg. Persze csendbe voltam, isten ments, hogy a többiek megtudják, nem hiányzik a pánik.
Nem csalódtam! Reggel ott sorakoztak a biciklik a felszerelt bicikliülésekkel. A törpék kaptak bukósisakot és hajrá. Hozzá teszem, egyikőjük sem ült még biciklin. Az indulás inkább a szülők számára volt para, vajon hogy fogja bírni a gyerek. Az egyik családnál anya annyira rá parázott, hogy átragasztotta a félelmét a gyerekre. Rövid kis sírás alakult ki. Előbb a törpe, majd utána anya is sírva fakadt. De a csapatszellem dolgozott, igyekeztünk anyát megnyugtatni, így megnyugodott mindenki és neki vágtunk.

20 km-re volt az étterem, ahol az ebédet rendeltem. Pikk-pakk percre pontosan ott is voltunk. Addigra már mindenki bele rázódott, a törpék aludtak, nézelődtek, nagyon élvezték a bicajozást. Le a kalappal előttük. A tűző napon bukósisakba, keményen állták a sarat. Ebéd után újra útnak indulunk, van még előttünk 50 km.

Apukák anyukák bőszen tekertek. Már senki nem érezte a fenekét, a babák pedig kezdték unni a banánt, úgyhogy a csapat egy része 50 km után úgy döntött, inkább feldobják a gyerekeket és a bicikliket egy motorcsónakra így hamarabb célba érnek. A törpék most tudták igazán élvezni a motorcsónakázást, millió boldog fotó készült.

A csapat másik fele tovább folytatta, szépen letekertük a 70km.

Mindenkire nagyon büszke vagyok. Senki nem adta fel. Senki nem nyígott, nem hisztizett. De a legbüszkébb Liliánnára vagyok, aki egy 6. éves kislány, és a saját biciklijével elsőnek ért be a célba. Mikor megkérdeztük, hogy csinálta, csak ennyit válaszolt: mikor már nagyon nem bírtam, azt mondtam magamnak Lia meg tudod csinálni! Becsuktam a szemem és csak tekertem-tekertem. Ő lett a nap hőse! A biciklitúra bajnoka. Az első díj egy nagy pohár jégkása volt.

Este már kicsit fáradtan, de tovább folytatódott a beszélgetés, miután a törpék nyugovóra tértek.
Utolsó nap, reggeli után pakolás következett, majd strandolás, és végül délután mindenki elindult haza. Könnyes búcsút vettünk egymástól. A családokról egyenként készült videó, ami fel lett töltve a csoportba.

Én is mentem elszámolni Yvonne-val a tábor vezetőjével. Természetesen ő is megkérdezte, mi ez az egyenpóló és ez a sok kis aprónép? Elmeséltem neki is a mi kis történetünket. Ámulva hallgatott. Ő teljesen meg volt győződve róla, hogy ez egy nagycsalád, és ezer éve ismerjük egymást. Elmesélte mennyire tetszett neki, hogy a törpék szabadon jöttek mentek négykézláb és nem problémáztunk azon, hogy piszkosak lesznek. Azt mondta, így kellene nevelni minden gyereket, akkor nem lenne ennyi gondjuk a nyári táborban tartózkodó gyerekekkel.

Azt gondolom, mindenki nevében mondhatom, hogy fenomenális 4 nap volt. Minden terv szerint, minden tökéletesen, olajozottan működött.

Családok az ország több pontjáról, és mégis van bennünk valami közös. A gyerekeink megeszik az évi 1kg koszt, termelnek egy halom szennyest, de boldogok, mosolygósak és kiegyensúlyozottak. Egészséges ételeket esznek. Ugyanazzal a vegyszermentes mosószerrel és öblítővel mossuk a ruháikat. Ugyanazzal a vegyszermentes szappannal fürdik mindenki. A gyerekeinknek nincs szükségük gyógyszerekre, mert a betegségeket megelőzzük, és nem kezeljük. Ugyanazokat a vitaminokat szedjük, ugyanazzal a készítménnyel fogyunk. Ugyanazt a tiszta vizet isszuk. Ugyanabba a csapatba tartozunk

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések